Már éjszaka fél 12 volt. A vihar még mindig tombolt odakint úgy, mintha soha nem akarna abbamaradni az eső. A szél a fákat csavargatta, az eső a leveleket tépdelte. Korom sötét volt odakint. Csupán az égen átcikázó villám világította be olykor a tájat. A Castian kastélyban mindenütt sötétség volt, mindenki aludt kivéve egy embert. Lady Sora Oswald még mindig a könyvtárszobában ült, és sírt. Amióta kizavarta szegény Kent az óta ki sem mozdult onnan. Sok ideig hangosan zokogott, és egyre csak azt hajtogatta, hogy: Nem! Nem! Ez nem lehet igaz! - kiabálta. Nem akarta elhinni, hogy a férje nincs többé. Úgy érezte a szíve, szakad meg, ha nem láthatja őt többet, ha nem láthatja újra a mosolyát, nem érezheti újra az illatát, és nem hallhatja a hangját. Leon mellett úgy érezte, hogy biztonságban van. Amikor ő a közelében volt nem félt semmitől, soha nem érezte úgy hogy magányos. És bár az utóbbi fél évben kerülték egymást, a lelke mélyén mégis tudta, hogy a férfi lenne az utolsó ember, aki elhagyná őt. És most közli vele valaki, hogy egyszerre nincs. Úgy érezte, beleőrül a fájdalomba. Egész testében reszketett, a könnyei már az egész arcát beborították.
Már órák óta a hideg földön feküdt egy fűtetlen szobában. Csupán egy vékony nyári ruha volt rajta, semmi más. A teste kihűlt, de meg sem érezte. Sarah kopogtatott be hozzá kétszer de Sora soha nem felelt a hívásra. Végül feladta a próbálkozást, és otthagyta asszonyát a fájdalmával együtt. Már jócskán elmúlt éjfél, amikor Sora hangokat hallott az udvarról. Úgy tűnt neki, mintha egy lovas érkezett volna, és utána egy kocsi. Biztos most hozták haza. - villant át Sora agyán a fájdalmas gondolat, mégis összeszedte magát, és felállt a földről. Észre sem vette, hogy mennyire fázik, és azt hogy remeg minden tagja. Elindult a hatalmas, díszes bejárati ajtó felé, amin éppen belépett valaki. Egy magas, hosszú fekete kabátos alak. A felsőkabátja csurom víz, volt. Ahogy elkezdte levenni magáról a vizes ruhát Sora rájött, hogy ki is az valójában. Egy másodpercig némán bámulta a most érkezett magas alakot, majd a következő pillanatban elkezdett futni felé. A most érkező fekete kabátos alak Leon volt az. Ahogy meglátta, hogy fut felé valaki egész testével az érkező felé fordult. A következő pillanatban már Sora az egyik kezével Leon nyakát fogta át, a másik kezével pedig a felsőtestét, a fejét pedig a mellkasának támasztotta, miközben feltört belőle a sírás. Leon nem tudta mire vélni a dolgot, hiszen ő nem is hallott a balesetről. Egy kerülő úton jött, mert tudta, hogy arra kevésbé veszélyes, bár jóval hosszabb. Ahogy Sora átfogta őt a férfi egy pillanatra lemerevedett, majd védelmezőleg átfogta a felesége derekát az egyik kezével, a másikkal pedig nagyon gyöngéden hátát, és a hátára omló haját simogatta.

- Sora, vagyis Lady Oswald. Minden rendben? - suttogta gyöngéden, és fürkészően nézte a mellkasára hanyatló kis fejet. Sora azonban nem felelt, csak a fejét rázta miközben még mindig fojtott hangon sírt. - De hisz ön reszket! - mondta Leon nagyon kedvesen, nyugtató hangon. - Biztos, hogy jól van? - kérdezte, és most már komolyan aggódni kezdett, ezért nagyon gyöngéden maga felé fordította a felesége arcát. A villámfényben megláthatta, hogy a nő szeme ki van sírva. Érezte, hogy jég hideg az egész teste.

- Jól vagyok - nyögte ki végül nagy nehezen, bár a hangjából nem így tűnt.
Leon ekkor már végképp nem értett semmit ezért óvatosan a karjaiba vette a feleségét, és a legközelebb eső helyiségbe, a szalonba vitte. Ott leültette őt, és ráterített a fekete köpenyét, majd leült mellé. Sora még mindig hozzá bújt, de már úgy tűnt mintha kezdene megnyugodni. Közben Leon finoman a hátát, és a fejét simogatta, de nem szórakozottan, hanem úgy, az újaival érezte Sora fejbőrét. Kb. 10 percig, ültek néma csendben, a szalonban. A vihar már nem tombolt odakint csupán halkan esett. Sora most már nyugodtan vette a levegőt, nem sírt. A férje roppant gyöngéd volt hozzá; nem kérdezte, hogy mi bántja. Bár nagyon kíváncsi volt nem kérdezte. Egyszer csak Sora felemelte a fejét, Leon felé fordította az arcát, és a sötétben farkas szemet nézett vele.

- Azt mondták... azt mondták, hogy Párizsból jövet egy kocsira rádőlt egy fa, és...és az utasa meghalt. És én - mondta nagy nehezen - én azt hittem, hogy ön az. - vallotta Sora, hogy miért is sírt, bár most újra eleredtek a könnyei, de már nem annyira, mint amikor a férje karjaiba futott. Leon halkan elmosolyodott, és a nyakához húzta a neje fejét, miközben újra elkezdte simogatni. Sora újra szorosan hozzásimult, majd egy kis idő után a kezét a férje másik kezére tette. Leon keze lassan Sora fejéről a nyakára tévedt. Nagyon lassan maga felé fordította a könnytől áztatott arcot, majd óvatosan és gyöngéden megcsókolta. Amikor Leon szája Soráéhoz ért, a nő egy pillanatra megijedt és kinyitotta a szemét, majd újra becsukta. Ezután Sora így szólt Leonhoz miközben homlokát a homlokának támasztotta és így hallotta minden egyes lélegzetvételét. - Ígérje meg, hogy soha nem hagy el - kérte őt Sora suttogva.

- Megígérem - mondta ki Leon és újból megcsókolta szépséges feleségét. Sora ezután ismét Leon vállaira hajtotta a fejét és elaludt. Leon még sokáig bámulta őt a sötétben, majd felemelte és a szobájába indult vele. Útközben minden csendes volt, a folyosón semmi sem vert zajt. Az eső már elállt, odakint csodás, csöndes éjszaka volt. A telihold bevilágította a folyosó zugait, bevilágította a szobákat. Amikor megérkezett lassan lerakta őt az ágyra. Egy pár percig némán bámulta az alvó szépséget, majd ki akart indulni. Egy kéz azonban megállította. Sora keze volt az.
- Kérem, ne hagyjon újra magamra - kérte álmosan, és szomorúan.

Leon nem tudta mit tegyen, mégis leült az ágyra, majd óvatosan végigfeküdt rajta. Sora újra a karjaiba fészkelte magát, egy csókot lehelt az arcára és ismét elaludt. Lord Oswaldot soha nem érzett melegség járta át. Úgy tartotta a karjaiban az alvó tüneményt, mit a világ legértékesebb kincsét. Még sokáig nézte az alvó Sorát, aki már végre megnyugodott, és békésen pihent. A holdfény most megvilágította az elefántcsont fehér arcát, a selyempilláit, a hosszú fényes haját. Olyan volt akár egy égi tünemény, egy valódi tündér. A hold sápadt fényében még csodásabbnak tetszett, mint valaha. A férje sokáig bámulta őt, majd hajnalban ő is elaludt. Az álma most békés volt és nyugodt.
A nap még nem kelt fel, de az éjjeli sötétség már kezdett oszlani. Csupán egy csillag világította, az Esthajnal csillag, és a Hold. Majd lassan egy újabb égitest jelent meg az égen, az aranyló Nap, melynek első fényei megtörték a fűszálakon, marad vízcseppeket, és így a rét olyan volt mintha ezernyi gyémántot szórt volna szét valaki. Hajnalban a szolgák kiengedték a lovakat, akik rögtön belegázoltak a friss csillogó fűbe. Majd felkelt May is és a többi lány is és elkezdtek dolgozni. May kenyeret sütött, teát főzött, reggelit készített. Mia, Anna és Rosetta elindultak takarítani a kastélyba a többi szobalánnyal együtt. Kalos irányította a reggeli munkákat, mint mindig. Alex és Ken az istállóban látta el a lovakat.


Már 9 óra is elmúlt, amikor Sora felébredt. Lassan kinyitotta a szemét, majd hirtelen azt sem tudta, hogy hol van. A délután és az éjszaka szinte teljesen egybefolyt neki. Ahogy felébredt érezte a derekán Leon kezét, és látta, hogy az ő keze a férje fel s le mozgó mellkasán pihen. Lord Oswald olyan békésen aludt akár egy kisgyerek. A szemeit szorosan lezárta, és az a kis jellegzetes mosoly most is ott volt a szája sarkában. Az ezüstszínű, most kissé kócos haja a selyempárnán szétterült. Sora nagyjából 20 percig bámulta az arcát, amikor Leon hirtelen kinyitotta a szemét és pontosan a felesége arcába bámult. Sora nagyon meglepődött, majd elpirult. Rájött, hogy a férje már régen ébren van.
- Már régen felébredt? - kérdezte zavartan.

- Elég rég- mosolygott Leon kedvesen, ami teljesen szokatlan volt tőle.

- Oh- illetődött meg Sora - Miért nem szólt?

- Nem tudom - válaszolt Leon miközben le sem vette a szemét a neje arcáról. Sora most már végképp nem tudta, hogy mit mondjon. Lassan kibontakozott Leon karjaiból és felült az ágyon.

- Kérem, ne haragudjon a tegnapi nap miatt. Borzasztóan viselkedtem - mondta miközben a férjre is felkelt és elindult a kijárat felé. - Nagyon ostobának tarthat most. - míg ezeket mondta Leon csak némán, nézte őt, majd miután elhallgatott odalépett hozzá és újra megcsókolta, majd így szólt hozzá komoly hangon:

- Nem haragszom, és egyáltalán nem tartom ostobának - ezzel sarkon fordult és kisietett a szobából. Útközben persze találkozott Kennel, akitől megtudta, hogy ő volt az, aki elintette, hogy a gazdája halott. Leon természetesen jól letolta ezért, de nem nagyon firtatta a dolgot, hanem tovább ment a saját szobájába és végre átöltözött. Sora, miután a férje kisietett remegve tette a kezét az ajkaira, majd becsukott szemmel mosolyogva végigdőlt az ágyán. Jólesően emlékezett a reggelre, és az éjszakára. De a boldogságát nem élvezhette sokáig, mert Sarah rontott be a szobába, és rögtön az asszonyához szaladt.

- Jaj Lady Oswald. Borzasztó, hogy ez a Ken mindent, elhisz - sopánkodott Sarah de Sora rá se hederített, hanem továbbra is mosolyogva feküdt az ágyon. - Lady Oswald! - kiabálta Sarah.

- Igen? - tért magához.

- Minden rendben?

- Igen Sarah - mondta és mosolyogva felpattant az ágyról - Minden a legnagyobb rendben. Készítsd elő a fürdőmet, és a fehér ruhámat a hímzett selyemsállal.

- Parancsára asszonyom - mondta alázatosan Sarah, mert látta, hogy még mindig nincs egy hullámhosszon a Ladyvel.

Sora ezután elmerült egy kád, forró, illatos vízben, majd felvette a könnyű nyári vászonruháját és az étkezőbe sietett ahol ugyan kicsit megkésve, de reggelizni szeretett volna. Amikor belépett az ajtón Leon már a megszokott helyén ült és éppen az érkezett leveleit olvasta át. Ahogy a neje belépett felpillantott, és az a jellegzetes mosoly kiült az arcára, majd szemeit nyugodtan újra a levelekre fordította, bár a szája sarkában még mindig meghúzódott a vidámság jele. Sora zavartan ugyan de helyet foglalt Leon mellet, és nekilátott a müzlijének, és a kakaójának. Reggeli közben csendben ültek, de akárhányszor a férjére pillantott lopva, az mindig őt nézte, vagy éppen akkor kapta el a tekintetét róla. Lady Oswald nagyon boldognak érezte magát, bár kétségei voltak afelől, hogy helyesen cselekszik e. Ugyanígy vélekedett Leon is. Nem tudta, hogy az ami tegnap történt, az hogy megcsókolta Sorát, az egyáltalán helyes e. Azt viszont érezte, hogy már az első perctől fogva nem tudott úgy tekinteni Sorára, mint egy idegenre. És most épp emiatt aggódott mindkét embert, hiszen az első találkozásukkor egy láthatatlan szerződésbe kikötötték, hogy 5 évig idegenekként fognak majd viselkedni. Az viszont, ami tegnap történt megváltoztatta kettejük viszonyát. Nyilvánvalóvá vált Sora számára, hogy a férje egy végtelenül gyöngéd, kedves és törődő ember, aki nem hagyná el őt soha. Leon is tapasztalhatta a tegnapi nap, hogy a felesége még mindig szereti őt, és láthatta, hogy fontos neki. Az ahogy tegnap törődött vele, és aggódott érte, az több volt, mint hízelgő. Sora tegnap kimutatta akaratlanul is, hogy mennyire szereti Lord Oswaldot. Egész reggeli közben ilyen és ehhez hasonló dolgokon morfondíroztak, majd a csendet végül Lord Oswald törte meg.

- Lady Sora - szólította meg a feleségét. - Mi a terve délutánra?

- Hogy mi a tervem? - gondolkodott - Hát igazából semmi...

- Akkor szeretném meghívni önt - folytatta sejtelmesen mosolyogva.

- Meghívni? - lepődött meg - hová?

- Horgászni - jelentette ki Leon úgy, mintha a horgászás a nők által legkedveltebb sport lenne.

- Horgászi? Engem? - kiáltott fel Sora. Mindenre számított, csak erre nem.

- Igen. Ön még soha nem volt horgászni?

- Hát, ami azt illeti nem. A kollégiumban nem nagyon nyílt rá alkalmam
.
- És most? Hajlandó lenne eljönni velem? - kérdezte komolyan. Sora csupán egy pár másodpercet gondolkodott.

- Rendben van, önnel tartok. Mikor indulunk?

- Délután. Délelőtt még van egy kis dolgom. De délután már ráérek.

- És mit vegyek fel?

- Majd én küldök ruhát, ha megfelel.

- Megfelel - bólintott Sora, bár elképzelni se tudta, hogy mit küldhet neki Leon. Ezután Lord Oswald felállt, elegánsan, széles mosollyal a száján meghajolt majd távozott. Lady Oswald egy pár percig még mosolyogva töprengett, majd a szobájába sietett. Alig egy óra múlva Ken kopogtatott és egy dobozt adott át neki. Egy fehér női vászon ing volt benne, és egy fekete lovaglónadrág, ami szintén az ő mérete volt. Sora csodálkozott a nadrág láttán, hiszen még sosem volt rajra, ezért a viselése is kellemetlen volt kissé. De egy pár perc után már tapasztalta, hogy most mennyire szabadok a lábai, így nyugodtan szaladhatott, vagy ugorhatott a hosszú súlyos szoknya nem akadályozta. Amikor Sarah és a 3 lány belépett egy halk sikoly hagyta el a szájukat a döbbenettől, de Lady Oswald ura volt a helyzetnek. Elvigyorodott, majd felkapott egy fekete csizmát és úgy döntött, hogy kipróbálja a nadrágban lovaglást is. Ahogy az istállóba ért rögtön felnyergeltette Serenityt és már indult is a végtelen mezők felé. Mind a ló mind a lovasa élvezte a száguldást. Sora egészen délig lovagolt, majd visszasietett a kastélyba. amikor a szobájába ért már a Kalos várta

- Lady Oswald! A férje üzeni, hogy egy óra múlva indulhatnak, ha önnek is megfelel. És az ebédet is odakint eszik, majd meg ha nem probléma.

- Persze megfelel. Gondolom az istálló előtt, találkozunk.

- Igen, úgy vélem ott - válaszolt az alázatos inas.

- Rendben Kalos, köszönöm az üzenetet - mondta Sora, majd az inas elhagyta a szobáját. Lassan a fotelhoz sétált és gondolkodott. Nem tudta helyes e a férjével kettesben kirándulni, mert ez semmiképp sem engedhető meg idegenek között. "De a csók se" - érvelt magának, majd úgy határozott, hogy nem engedi, hogy bármi is a boldogsága útjába álljon. Hiszen az anyja azt mondta, hogy legyen mindig boldog, és tanuljon meg felejteni. "Igen, ezt fogom tenni" - határozta el és az egy óra elteltével elindult az istálló bejárata felé. Az ő lova és Leon lova is már kint állt felnyergelve, és megpakolva horgászbottal, hálóval és két kosárral. Sora először nem is látta a férjét, mert az bent volt még Alexszel. Odasétált Serenityhez, és megsimogatta őt is és Antareszt is. Már nem félt Leon hatalmas lovától.
- Akkor indulhatunk - szólalt meg mögötte Lord Oswald. Sora a hang irányába fordult.

- Indulhatunk - mondta mosolyogva miközben a férje le sem vette róla a szemét. Szó mi szó elég érdekes látványt nyújtott neki egy nadrágos Lady, de meg kellett hagyni, hogy a feszes lovaglónadrág csodásan kiemelte a légiesen könnyed alakját. Így még jobban látszott rajta, hogy mennyire törékeny, mennyire kecses és, hogy mennyire karcsú az alakja.

- Jól áll a nadrág - jegyezem meg Leon miközben, felsegítette Sorát a nyeregbe.

- Köszönöm. Irigylem is érte magukat. - jegyeztem meg tréfásan.

- Irigyel? - lepődött meg Leon miközben kiért a Castian birtok főkapuján
.
- Igen irigylem magukat, mert nadrágban sokkal könnyebb az élet. Jobb lovagolni, futni, és a mozgás is szabadabb.

- Érdekes hozzáállás - mosolyodott el Leon. - Hát igen könnyebb az élet valóban, de szoknyába sokkal szebb minden nő. Ön is.

- Oh, köszönöm. Egyébként messzire megyünk?

- Hát úgy egy fél óra lovaglás, de ha gyorsabban megyünk, akkor előbb odaérünk.

- Akkor menjünk gyorsabban - mondta jókedvűen és lehagyta a férjét. Leon nevetve érte őt utó.

- Nem is tudja, hogy merre kell menni.

- Nem baj. Ön így is beelőz- ezzel ismét előre lovagolt. Leon már látta, hogy voltaképpen ez egy kihívás. Megsarkantyúzta Antareszt és már le is előzte a feleségét. Sora nevetve vágtatott utána. A hajába, és a fehér blúzába belekapott a szél. Leon olykor-olykor hátrapillantott és látta a felesége arcán az örömöt. Széles mosoly ült kis Sora arcára, és a szemei szinte szikráztak a boldogságtól. Amikor odaértek Sora arca ki volt pirosodva, de a szemei még mindig ragyogtak.

- Hát itt volnánk. - mondta és lesegítette Sorát a lováról.

A tó ahova megérkeztek hatalmas volt. A Castian birtok déli részén helyezkedett el egész közel a tengerhez. Innen csupán két óra lovaglás és már a Földközi - tenger partjain van az ember. Leon nagyon szerette ezt a helyet. Kiskorában sok időt töltött itt a húgával, Yurival és Laylával. Eddig nem érezte magát elég közel Sorához, hogy egy ennyire személyes helyre elvigye őt. De a tegnap este történtek után kissé megnyílt felé. Bár még nem lett volna képes beszélni neki Sophieról, de ez más volt. Igazából ő se értette, hogy miért nem beszélt még Sorának a húgáról. A halála óta soha nem hozta szóba ezt a témát, és még most sem érezte, úgy, hogy beszéljen róla. "De majd eljön az az idő is"- határozta el és segített Sorának összeszerelni a horgászbotot, majd türelmesen tanítgatni kezdte őt a horgászat fortélyaira. Sora először zavartan, majd komoly figyelemmel hallgatta Leon okítását. Remek tanítványnak bizonyult. Már több mint két órája horgásztak, és igen szép eredményeket értek el. A vacsorára valót már bőven megfogták mindketten. Egész idő alatt csendben ültek a tóparton csupán a békák kuruttyolása vadkacsák hápogása törte meg olykor a természet csendjét. A nap már lemenőben volt. Az aranyló karika megvilágította a tó felszínét, a környező fákat és a tóparton ülő két embert is. Az aranyló nap sugarában Sora szemei most mézszínűek voltak a bőre, pedig mint a legfinomabb selyem. Leon olykor-olykor lopva a feleségére pillantott, és nagyon gyakran elidőzött rajta a szeme. Páratlanul szép volt a lemenő nap fényében. Sora ezt csak egyszer vette észre, és mosolyogva nézte tovább a vizet. Már a nap majdnem lement, amikor megtörték a csendet.

- Nem éhes Lady? - kérdezte Leon.

- De - vágta rá Sora. Már 11 óra óta nem evett semmit.

- Oh- nevette el magát Leon - Miért nem szól előbb? Akkor el kezdem megpucolni a halat.

- Miért, azt esszük?

- Hát persze. - ezzel előszedte a kését, és kiszedte a hálóból a halakat. De egyszer csak zajt hallottak a nádas felől. Egy 70 év körüli bácsi volt az.

- Maguk mit keresnek itt? - rivallt rájuk. Sora összerezzent, de a helyén maradt.

- Amint látja horgászunk - válaszolt vissza Leon flegmán.

- Nem tudják kié ez a tó? - faggatózott tovább a bácsi.

- Sajnos nem - válaszolta Leon. Sora hirtelen a férje felé fordult, de nem szólt semmit.

- A hatalmas Lord Leon Oswaldé- mondta a bácsi büszkén, mert nagyon úgy tűnt, hogy nem igazán tudja, hogy kivel beszél. De a Leont ez roppantmód, szórakoztatta.

- Az minket nem érdekel. - válaszolt - A feleségemmel horgászni jöttünk és itt is maradunk.

- Micsoda szemtelen fickó maga - kiabálta a bácsi - Na, de majd megbánja - fenyegetőzött és morogva elballagott. Leon pedig nevetve leült Sora mellé, aki szintén nevetett, de azért rosszallóan csóválta a fejét.

- Ejnye hatalmas Lord Oswald. Szegény bácsi most valószínűleg a kastélyba rohan, hogy beáruljon minket.

- Á, nem hinném. Robert úr rendes ember, és hűséges bérlő. Nem lesz vele baj - mondta és már pucolta is tovább a halat. Alig negyed óra elteltével azonban a távolból kutyák ugatására lettek figyelmesek.

- Ez mi lehet? - kérdezte Sora.

- Á, semmi. Nyilván valaki erre sétál a kutyáival - vetette oda Leon, és igazából nem is érdekelte őt a téma. A halpucolás teljesen lefoglalta. Sora undorral az arcán nézte, amint Leon lecsapja, majd megpucolja a még 10 perce elven halakat. A férje ezen csak elvigyorodott. Majd egy pár perc elteltével a kutyák csaholása egyre hangosabb lett. Egyszer csak Robert bácsi jelent meg 4 hatalmas, vérszomjas vadászkutyával az oldalán.


- Kapjátok el a betolakodókat. - kiabálta és Leon és Sora felé mutatott. A parton ülő pár egy pillanatra lemerevedett, majd Leon észhez tért, megragadta Sora kezét és futni kezdtek. Sora majdnem elesett, miközben a férje maga után rángatta.

- Még hogy rendes ember- morogta mikor megálltak egy kis pihenőre. Lord Oswald bátor ember volt, de négy jól megtermett kutyával szemben kevés esélye lett volna. És hogy Sora is vele volt egyenesen veszélye vállalkozás volt ellenszegülni.

- Nem ismert föl, és most ez érthető. - mondta Leon miközben levegőért kapkodott.

- Érthető? - kiáltotta Sora.

- Csendesebben - rivallt rá Leon.

- Még hogy érthető. - vette halkabbra a hangját - Maga volt az, aki nem mondta, el, hogy ki csoda valójában.

- De ön se szólt - védekezett Leon, miközben mosolygott. Ő még most is elég jó mókának tartotta az egész dolgot. A kutyák ugatása azonban újra felhangzott. - A csudába, a halszagunk miatt megtaláltak - bosszankodott Leon.

- Akkor most mi lesz? - esett kétségbe Sora.

- A tóba ugrunk.

- Tessék?

- A vízben nem hagyunk nyomot, és ha szerencsénk van, nem jönnek utánunk.
- És Serenity? - aggodalmaskodott tovább Sora, bár a férje ötlete egy cseppet sem tetszett neki.

- Már rég otthon van.

- De hisz nem talál haza egyedül - sopánkodott a Lady.

- De az én lovam igen. - mondta Leon és már a kutyák egész közel voltak hozzájuk. - Jöjjön - ragadta meg Sora kezét és a víz felé húzta.

- De én nem vagyok valami jó úszó... - akarta mondani, de már nyakig elmerült a vízbe. Leon egészen a nádas közepéig húzta be őt, majd ott eleresztette a kezét. A kutyák éppen akkor értek oda. Sora folyamatosan pedálozott a víz alatt, hogy el ne süllyedjen. Igazából soha nem volt jó úszó, de most rákényszerült arra, hogy a feje a víz felszíne alatt maradjon.

- Ssssss- csitította Leon, mert túl nagy zajt csapott.

- Nem ér le a lábam - súgta vissza.

- Ja - bólintott Leon és közelebb húzta magához Sorát. Az ő lába természetesen leért, hiszen majdnem 2 méter magas volt, míg Sora legalább 2 fejjel kisebb volt nála. Az egyik kezével a derekánál tartotta őt, míg a másik kezével a karját fogta. Sora eközben átkarolta kezeivel Leon nyakát, és így kapaszkodott. A férfi érezte a Lady forró leheletét a nyakán, és azt hogy a mellkasa fel és le, emelkedik. A vízben Sorának szinte nem volt súlya. Leon már több ízben tartotta a karjaiban a nejét, és már akkor is megállapította, hogy nagyon könnyű. Most azonban szinte a vízzel egysúlyú volt. Eközben a kutyák a tóparton szaglásztak, majd megjelent Robert bácsi is. Dühösen csóválta a fejét.

- Na mi van? - kérdezte a kutyáktól. - A vízben vannak? - érdeklődött a néma állatoktól miközben a vizet kémlelte. Eközben Sora hirtelen görcsösen kapaszkodott Leon nyakába.

- Mi az? - kérdezte. Sora egy tőlük kb. 1, 5 m-re úszó valamire mutatott. Egy béka volt az, ami pont feléjük tartott. - Ne féljen, nem bánt- mondta Leon teljes nyugalommal, de a feleségét nem győzte meg erről. Arcát férje vállaiba temette, miközben átkozta a percet, hogy igent mondott a horgászára. Lassan Robert bácsi és a vérszomjas fenevadai is elmentek. Sora arra eszmélt, hogy Leon húzza ki a vízből.

- Elmentek?


- El - bólintott Leon. Amikor kiértek a partra mindketten a földre huppantak. Egy darabig némán ültek, majd Sorából kitört a nevetés. Leon furcsán nézett rá.

- Mi olyan mulatságos?

- Ez az egész. Horgászni jöttünk ide, és szinte mi lettünk a halak. Ki akartak fogni minket a vízből - kacagott tovább csilingelő hangján.

- Sajnálom - csóválta a fejét Leon. Nem éppen így tervezte ezt a délután.

- Ugyan - legyintett Sora. - Jöjjön - mondta, nevetve felugrott a földről és a férje felé nyújtotta játékosan a kis kezét. Leon belekapaszkodott, felállt a földről és éppen a feleségével szemben állt. Egy darabig szótlanul nézte a kedves arcot, majd odahajolt hozzá, és szinte simogató gyöngédséggel megcsókolta. Sora vizes karjaival átkulcsolta Leon nyakát és visszacsókolt. Amikor szétváltak egy kis ideig némán bámulták egymást, majd Leon szólalt meg.

- Jobb lesz, ha indulunk, még mielőtt Ken és a többiek már a temetésünket, szervezik.

- Hát igen - sóhajtott Sora.

Egy darabig szórakoztatta, a szolgák együgyűsége, de most már kezdett terhes lenni számára. - Menjünk - mondta és Leon karaiba kapaszkodott. A lóháton félórás utat, most több mint egy óra alatt tették meg. Míg hazafelé mentek beszélgettek. Leon elmesélte Sorának, hogy mire jutott Daniel Granchurttal és Layla apjával. A két úrnak feltett szándéka még mindig, hogy csődbe juttatják a Castian birtokot. Lord Oswald próbált velük beszélni, de személyesen nem fogadták. Ezeket mind elmondta Sorának, azt már viszont nem, hogy az egyik nap Danielbe botlott, aki ismét azt mondta, hogy neki nem elég csak a birtok, neki Sora is kell. Leont, csupán az akadályozta meg, hogy ne hívja ki egy azonnali párviadalra Daniel, hogy Párizs szívében voltak, és már csak egy nap volt hátra, hogy hazainduljon. Ezt azonban nem mondta el a feleségének, mert nem akarta felizgatni. Már este 8 óra volt mire hazaértek. A ruhájuk a meleg nyári estében meg is száradt, csupán a kellemetlen tószaguk árulkodhatott arról, hogy nem csupán horgászni voltak.

- Mi lenne, ha nem a főbejáraton mennénk be? - kérdezte Leon - Ott úgyis csak Kalos, Sarah meg a szobalányai várnának minket, kisírt szemekkel. Én még ilyen szolgákat komolyan nem láttam - bosszankodott Leon.

- Hát nem mindennapi emberek az bizonyos, de részemről nincs akadálya. - mondta Sora nevetve, majd beosontak a hátsó bejáraton.

Ezután Leon és Sora is elindult megfürdeni, és átöltözni, majd az étkezőbe. Sarah és Kalos valóban meglepődött, hogy otthon találták őket, de nem tétlenkedtek, hanem felszolgálták a vacsorát. Sora egy smaragd színű ruhát vett fel. A haját szépen megmosta, és becsavarta, így most kacér csigákban omlottak szabadon hagyott vállára. Leon most is fekete nadrágban és vastag bőrcsizmában volt, mint mindig, de ez alkalommal csupán egy fehér selyeminget vett föl. Az étkezőhöz szinte egyszerre érkeztek. Leon udvariasan betolta Sora alá a széket, majd ő is helyet foglalt, és elkezdték enni a pompás vacsorát. Közben persze beszélgettek úgy, mint két régi ismerős. Szenzációs, mégis félelmetes volt mindkettejük számára, hogy egy nap alatt mennyire megváltozott a kapcsolatuk. Hiszen tegnap ilyenkor, még Sora azt hitte, hogy a férje, halott, Leon pedig azt, hogy a felesége nem képes őt szeretni igazán. És most, a kapcsolatuk egy teljes fordulatot vett jó irányban. Ez azt is bizonyította, hogy ők a kezdetektől remekül megértették volna egymást, ha nem ragaszkodnak olyannyira makacsul szerződésük azon pontjához, hogy idegenekként élnek egymás mellett.

Miután megették a vacsorájukat még egy, kicsit beszélgettek, de Leon már nagyokat ásított, Sora pedig laposakat pislogott.
- Azt hiszem jobb lesz, ha most aludni megyünk - javasolta Leon két ásítás között.

- Szerintem is. Ki kell heverni a nap izgalmait - tette hozzá Sora nevetve, és a tóban töltött percekre gondolt.

- Akkor jó éjszakát Lady - mondta Leon miközben kisétáltak az ajtón.

- Önnek is Lord Oswald - mondta Sora.

- Ja, jut eszembe. Jövő héten péntek este egy bált adunk.

- Bált? - csillant föl Sora szeme.

- Igen. Meghívtam több vásárlómat, köztük egy nagyon híres herceget is. Természetesen a Kilien házaspár se kivétel.

- Layla - kiáltott fel Sora még boldogabban - De hisz ez nagyszerű.

- Gondoltam a desszert lehetne rétes - javasolta Leon és ismét kitört belőle a nevetés.

- Lord Oswald! - rivallt rá Sora. - Ezt, ha Layla hallotta volna szörnyen dühös, lenne.

- Ugyan - legyintett - De a jövő héten szükség lesz önre is.

- Rám?

- Igen, hiszen a bál megszervezése az ön feladata lesz.
- Az enyém? - lepődött meg Sora.

- Igen, remélem, nem okoz majd gondot.

- Nem. Dehogy.

- Remek - mosolygott Leon kedvesen, miközben közelebb lépett Sorához. - Nem csalódtam önben - mondta mosolyogva, majd finoman megcsókolta a feleségét, ezen a napon már harmadszorra. Bár mindig félt egy kicsit, hogy hogyan reagál majd Sora, de egyszerűen nem bírt ellenállni a csábító rózsaszín ajkaknak, és a kedves arcnak, amelyről egy meleg bátorító szempár nézett vissza. - Jó éjszakát Sora - súgta Leon.
- Önnek is Leon - mondta Sora, majd lassan megfordult és elindult a szobája felé.

Leon még sokáig nézte, majd ő is aludni tért. Az álom édes pillangóként szállt rájuk, és sokáig velük is maradt. Az egész kastélyban béke honolt. Az ezüstös hold bevilágította a szobákat, és az egész tájat. A kastély lakóinak boldo